AQUANET.FW.HU

AGROANALIZIS TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG pjt honlapja

Vissza az elõzõ lapra / Vissza a fõtéma jegyzékre / Vissza a nyitó oldalra

SZENT ISTVÁN EGYETEM
GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR
MÉRNÖKTANÁRI SZAK
LEVELEZÕ TAGOZAT

FILOZÓFIA

GONDOLATOK
A GLOBALIZMUS-KELTETTE RÉMKÉPRÕL,
AVAGY
KORUNK MODERN „ANALFABETIZMUSÁNAK" SZEREPE ÚJ ELLENSÉGKÉPEK GERJESZTÉSÉBEN

ESSZÉ

ÍRTA: VERESS TIBOR

2005. JANUÁR

Tartalom:

· Preambulum 3. o.
· A A kisemmizettek 3. o.
· Csapdák 5. o.
· A takarékosság 5. o.
· A telhetetlenség 7. o.
· Töredékesen a globalizációról 9. o.
· A kiszolgáltatottságról 10. o.
· Egy lehetséges modell vázlata 11. o.
· A globalizmus az új „ellenség"? 11. o.
· Egy svájci példa 12. o.
· Információs gépezet és függõség 14. o.
· Összefoglalás 15. o.

· Név- és tárgymutató 17. o.
· Felhasznált irodalom 18. o.
Preambulum

A címben szereplõ analfabetizmus nem azt jelenti, hogy nem tudunk olvasni, hanem egy olyan tehetetlenséget nevezek meg vele, ami abból fakad, hogy egy újonnan felmerült gond megoldása késik, vagy lehetetlen, méghozzá azért, mert nem, vagy nem helyesen ismertünk fel egy - ezesetben - gazdasági jelenséget, s ebbõl fakadóan válaszolni sem tudunk rá.

A globalizmus mint viszonylag újkeletû megfogalmazás arra utal, hogy az XX. és XXI. század fordulója táján, az elektronika és a mûholdak korszakában, a nemzetközi kereskedelemben, az országokon átívelõ multinacionális vállalatok világában, az egyes országok egyre védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak -az egyes emberek pedig méginkább-, a fent említett, az egész glóbuszon átívelõ gazdaságot uralók kényének kedvének. Ugyanakkor a technikai fejlõdés ellenére, az egyes emberek számára egyre kevesebb érvényesülési lehetõség marad ebben a gazdaságban, személyes életükben. Azaz van, de csak meghatározott pályán és meghatározott számban, majdhogynem csak a kiváltságosaknak.

Napjaink tapasztalata szerint ez a technikai fejlõdés egy hamisan értelmezett gazdasági fellendülés jegyében történik, s ebbõl értelemszerûen kimaradnak azok, akik e technológiai nyelvet, nyelvezetet vagy nem ismerik, vagy csak nem tanulták, vagy nem tulajdonítottak neki jelentõséget. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy a mûszakilag fejlett civilizáció nincs tekintettel az õt létrehozó és tápláló biológiai környezetre. Ennek következtében tehát ennek a civilizációnak az útja -ha nem történik valami hathatós és érdemleges változás az azt mûködtetõ ember részérõl-, beláthatóan a pusztulás felé viszi a Földet. Mit kell észrevennie az embernek, ha a megmaradása érdekében cselekedni akar?

A kisemmizettek

Az emberiség azon része pedig, amely földrajzilag elég távol van ezen imént említett civilizációtól, ráadásul biológiailag is erõsebb, mert nemcsak védõoltások, hanem és elsõsorban a természetes immunrendszerük védi meg és tartja õket életben, mivel a természethez igen közel van az életterük (ha úgy tetszik: elmaradott higiénés körülmények között élnek, lakás helyett odúkban, kibombázott városrészekben, elhagyott temetõkben -lásd:Kairo, lásd: Afganisztán, stb.,), eséllyel „pályáznak" egy esetlegesen bekövetkezõ ökológiai katasztrófa utáni korszakban „újrainduló" élet megalapozására.

Még elképzelni sem tudjuk igen sokszor, hogy a fejlett civilizációban élõ ember hol mindenütt követi el a hibáit, bûneit a környezete ellen, hiszen ma már itt mindennek van védelme, gazdája, talán túl sok is - érvelnek bennfentesek, tudálékoskodók. Ez igaz, de, hogy kicsit közelebb hozzam ennek a létezõ gondnak a megértését, csak egyetlen példát hadd említsek az agrárgazdálkodás, s az ezzel legszorosabban összefüggõ természetvédelem hamis értelmezése területérõl. Ugyanis méreténél fogva, ma, a nem megfelelõen folytatott gazdálkodás a termõföldeken komoly veszélyeket rejt, amirõl dr. Nagy Bálint a mezõgazdasági szaktárca egykori növényvédelemmel és kemizálással foglalkozó fõosztályvezetõje külön könyvet is megjelentetett. Mint az agrárkemizálás akkori tényleges irányítója és tevékeny szakembere, belülrõl ismerte a kemizálási munkát, s annak buktatóit is, ezért hiteles az erre vonatkozó meglátása. Ne csodálkozzunk, ha értekezésében elsõsorban nem vegyi terminus technicusokkal foglalkozik, hanem az emberrel, az ember kötelezõ figyelmével, azzal, hogy az embernek miként kell viselkednie ebben a helyzetben. S ez, nagyonis érinti a globalizált méretû gazdálkodást, de e jelen dolgozat most nem ennek a taglalására és elemzésére vállalkozik. Mindössze azt igyekszem vele alátámasztani, hogy a technikai „analfabetizmusunk" felszámolására ki-ki lépéseket tehet azon a területen, ahol éppen dolgozik. Íme:

„A természetvédelem az egyházakhoz hasonló, de tudományos alapigénye miatt azoktól eltérõ eszmerendszer, egy életfelfogás, ha úgy tetszik világnézet, ideológia.
A természetvédelem réteg- vagy csoportérdekeket testesít meg, sõt, arra alapoz a társadalmi (állami) hatalom is. Általános emberi felfogása és célja miatt ez egy magasabb rendû bölcselet, olyannyira, hogy az nemcsak az emberek egy csoportjára vonatkozik, hanem az egész emberiségre vonatkozó üzeneteket, parancsolatokat közvetít, mindezt az egyetemes emberi megismerés, a tudomány következtetései alapján. Mindezt egy egymással egyre meredekebben szembeforduló tárgyilagos és szubjektív világfolyamat katasztrófával fenyegetõ felgyorsulása idõszakában. Mire gondolok? Arra például, hogy a tárgyilagos, kozmikus világban uralkodó törvényszerû folyamatok periodikus mozgásiránya miatt (mert ciklikusan vissza-visszatérnek), jelenleg egyre erõsödõk a napfolt-aktivizálódások. A világûrbe szakadó napviharok kiszámíthatatlan hatására a kozmikus sugárspektrumban, megnövekedett az ultraibolya sugárzás-frakció. Emiatt csökkent például az élõvilág anyagcsere-gázait (pl. CO2) kiküszöbölni képes bioszintézis-kapacitás. Ezzel meredeken és ellentétesen nõ a társadalmi anyagcsere (az ipari termelések - a szerk.) által kibocsátott széndioxid és egyéb mérgezõ gázok tömege. Mindez úgy történik, hogy a kibocsátott szennyezések 60-70%-áról nem bizonyítható, hogy az emberiség fennmaradása és léte szempontjából elkerülhetetlen lett volna. Ez a trend: a földfelszín felmelegedése, a földi világ által elviselhetõ utolsó két fok elõtt. Mindezeket, ha a kontúrjainak erõsödése miatt felismerjük, azonnal rájövünk, a valódi természetvédelem embercentrikus, szociálisan (ténylegesen) demokratikus és ebbõl következõen csakis önkorlátozást hirdetõ világfelfogás. E világfelfogás munkája egyik kiinduló pontjának tekinti, hogy a mindennapi kenyérhez való hozzájutás minden létezõ ember elsõdleges biológiai és társadalmi joga. (Ez nem más, mint az emberi lét fennmaradásához legszükségesebb javak elõteremtése, megszerzése.) Ezért hirdeti azokat a parancsolatokat, amelyek, ha érvényesülnek, az élõvilág biodiverzitása a belátható világunkban és jóval életünk végén túl is megmarad. Ennek következtében az élõvilág egésze, mint teljes ökológiai rendszer fennmarad, illetve korrekciós, regenerálódó, megújuló képességének határán belül mozog, változik. Ugyanakkor és pontosan ugyanezért nem kerülheti meg az élõvilág létét fenyegetõ bûnöket. Mik ezek a bûnök és honnan fakadnak? Ez a mai világtársadalom természetébõl eredõ profit-maximalizálás, ami a ma uralkodó gazdasági törvények érvényesülésének eredménye. A természetvédelem nem kerülheti meg annak kimondását, hogy minden emberiség-ellenes, ami az emberi faj létszükséglete szempontjából elkerülhetõ, felesleges, luxus, vagy káros. Vagyis, mégegyszer mondom, alapparancsolata az önkorlátozás. A valódi természetvédelem tehát nem foglalkozás, hanem egy egyetemes eszmerendszer, világméretû mozgalom, amely leleplezi a jelenlegi világtársadalmi rend biodiverzitás-ellenességét, s ezért antihumánus természetét."

E kiemelt idézet szakterülete bár az agrárgazdaság, mégis idekívánkozik a globális gazdaságok kapcsán folytatott eszmefuttatásomhoz, mert hatásait tekintve egyrészt világméretû, másrészt, mint az ipar számára nyersanyagokat termelõ, elõállító ágazat, egyszerre szenvedõje is és elkövetõje is a környezetszennyezésnek, illetve a mérhetetlen mennyiségû agrár-, illetve vegyi termékek elõállításának, felhasználásának. Min keresztül? Az egyre inkább globalizálódó agrárszférán keresztül, ahol a termeltetõ multinacionális cégek egyáltalán nincsenek tekintettel arra, vagy alig, hogy milyen károkat is okoz egy féktelenül hajszolt, csak a nyereséget kergetõ agrártermelés, csakúgy, mint bármilyen más ipari méretû termelés.

Ebben a helyzetben a töprengõ ember óhatatlanul keresi -a maga számára - a kiutat és keresi azokat a lelki kapaszkodókat, amik révén elkerülni szeretné a jelzett katasztrófát. Olyan vidékeket, s kultúrákat keres - és szerencsére - talál, amelyek mint példák, mutatják a lehetséges megoldásokat. Ez azonban az úgynevezett nyugati kultúrán nevelkedett emberek, népek, társadalom számára csalódással, jár. Ugyanis a sokezer éves kultúrát és hagyományt felmutató keleti civilizációk és a technikailag kevésbé elõrehaladott, de a természettel a legszorosabb kapcsolatban élõ népcsoportok sokkal nagyobb tisztelettel viseltetnek az õket körülölelõ lakóhely, biológiai környezet, életközösség iránt, mint azt a nyugatiak ma el tudnák fogadni. Ezzel együttjár ugyanis a lemondás a pazarlásról, ezzel együttjár, hogy a gazdaságot nem eladhatatlan, s az életfenntartás szempontjából luxusnak számító termékek gyártásával, majd fogyasztásának mesterséges gerjesztésével tartják fenn. (E szempontból a biológiai reprodukciót közvetlenül nem szolgáló minden termék csak luxus, amik nélkül remekül lehet létezni. Lásd az imént idézett tanulmányrészletet! Feladatunk ezt XXI. századi módon kitalálni és mûvelni.)

A csapdák

E tényt felismerve, a piacra való termeléssel foglalkozó (nyugati civilizációs) gazdaságok nem nyugszanak bele abba, hogy csak annyi jövedelmük legyen, amennyi az emberhez méltó életvitelhez elegendõ. (Hogy ez a kérdés mennyire gyökerezik az ember birtoklásvágyában és az állatvilágban való eredetében, ennek kifejtésétõl most tekintsünk el!) Az ipari méretû termeléssel foglalkozó körök újabb és újabb trükköket vetnek be, hogy az emberekbõl, mint potenciális vásárlókból tényleges vásárlót „csináljanak". Ezen az úton mindazok elvéreznek, akik nem a legszûkebb igénykielégítésükbõl indulnak ki, s észre sem veszik, hogy a rendszer áldozatai lettek. A vegyél!-csak-most!-csak-neked!-ne-is-használd!-dobd-el!-vegyél-másikat! szindróma tevékeny áldozati részesei még akkor is, ha ennek a termelõi oldalán kapnak így-úgy megfizetett munkákat.

A takarékosság

Furcsa, de meglátásom szerint ez az igaz, megengedve, hogy bizonyára létezik más helyes megoldás is. Valószínûleg elvethetjük azokat a lehetõségeket azonban, amelyek a mai pazarlásra késztetõ és ösztönzõ megoldások továbbfejlesztett változatai. Miért?
Nos, minden bizonnyal azért, mert a mai problémák tulajdonképpen a korábbi modellek sarjai, amikoris ezeket a problémákat nem orvosolták, vagy nem tulajdonítottak neki jelentõséget, s mint ilyenek, a mai összehasonlításban bizonyítják, hogy egy korábbi állapothoz képest rosszabb változat következett, de mindig azzal hízelegve, hogy ez jobb, mint az elõdje. Az utókor azonban visszafelé, ezt sohasem látta igazoltnak. (Bár, az is valószínû, hogy ezt minden korban hasonlóan élte, élhette meg az ember.)

A megoldás elvét, vagy, ha úgy tetszik filozófiáját -többek között- azok az ókori és más letûnt korok gondolkodói adják a kezünkbe, akik már akkor felismerték, hogy a mértékkel élt élet és a mérsékelt fogyasztás illik az emberhez, sõt, csak ez az igazán méltó és üdvös. Nyilván ezt az ajánlást, õbennük és akkor, nem a mi, a mai globális problémáink hozták elõ, hanem egy egyszerûen, az emberhez méltó életre való áhítozás és buzdítás. Ezek az emberek, akiket a koruk és az utókor is bölcseknek nevez, olyan utat és elfoglaltságot találtak a maguk számára -és látták, hogy jó, tehát ajánlották másoknak is a jövõre nézve-, amik több idõt hagynak az embereknek, az életet annak értékén való kezelésére, élvezetére, mint azt ma tesszük. Hogy mit kezdünk a felszabaduló idõvel?- kérdezhetik. Õk ott régen, az ember belsõ világának és környezetének a megismerésére fordították. Nézzünk egy tényleges ókori példát! Hogy a mértékletességrõl, azaz az ember viselkedésérõl mit ajánl a stoikus Epiktétos az idõszámításunk kezdete utáni elsõ évszázadból:

„A vagyonszerzés mértéke mindenkinek a saját testének a szükségletei, úgy, hogy a cipõ mértéke a láb. Ha megmaradsz e mellett, akkor megtartod a helyes mértéket; de ha túllépsz rajta, akkor szükségszerûen lecsúszol a lejtõn. Úgy van ezzel is, mint a lábbelivel: ha lábadat illetõen túlmégy a mértéken, akkor elõbb aranyozott, aztán bíborszínû, végül hímzett cipõd lesz; ha egyszer túllépünk a mértéken, nincs többé határ."

„Ugyan, mit számít egy ember pazarló túlkapása az ókorban, ugyan miként hatna ez a példa egy XXI. századi nagyhatalom, vagy éppen diktátor politikai gondolkodására?" - vélhetik.

Természetesen én is csak sejtem a választ, azonban mégis megengedem magamnak a kijelentést, hogy igenis ezek a kis és személyes példák sorozatai mutatják meg az ember, a gondolkodó ember viselkedését, lelkét, ezek integritását és jellemét, s ettõl pedig nagyon is sok függ, ha valaki döntéshozó pozícióba kerül. De ne szaladjunk túlságosan elõre!

Az ókoriak életvitelérõl fogalmat kaphatunk olyan irodalmi értékû leírásokból, mint például a római Petronius Satiricon-ja. E mûvében, ha hinni lehet a kicsapongó életet élõ költõnek, kiderül, életük annyira hedonista volt, hogy a környezetükben élõ bölcsek, gondolkodók nem gyõzték mértékletességre inteni a jobb sorsra érdemes ifjakat, tágabb értelemben véve pedig mindenkit. Miért tárta elénk az egyébként halálra ítélt író ezt az életet habzsoló embert? Bármiért tette is, ott van benne az üzenet, hogy az ember mértékkel élje az életét. Nem vezethet jóra, ha kizárólag az élvhajhászat, a mindennek a birtoklása, a bekebelezése vezeti az ember mindennapjait.

Maga Seneca is hasonlókat idéz, több helyen is, ráadásul elõszeretettel nem is rómaiaktól, hanem jelesül a görög Epikurosz-tól, õt hívja tanúnak az Erkölcsi levelek címû munkájában, s akinek ezirányú tanításával mélységesen egyetért. Így ír:

„Ha természet szerint élsz, sohasem leszel szegény; ha a képzelgések szerint, sohasem leszel gazdag". A természet csekélységet kíván, a képzelgések mérhetetlenül sokat. Halmozzanak el sok gazdag ember minden birtokával, ragadjon a szerencse a polgári vagyon mértékén túl, borítson be arannyal, öltöztessen bíborba, juttasson a gyönyörûségek és kincsek olyan csúcsára, hogy a földet márvánnyal takarhasd el; ne csak birtokolhasd a gazdagságot, taposhass is rajta, járuljanak hozzá még szobrok és képek, és minden, amit a mûvészet valamilyen formában a pompának szült: csak azt tanulod meg ezektõl, hogy még többre vágyj."

Az önmegtartóztatásról még lesz szó a késõbbiekben. Itt azért említem meg és azért az ókoriakat, mert világosan felismerhetõ, s egyúttal meghökkentõ az ember gyarlóságának változatlansága. Az õ utánuk eltelt évszázadok alatt az ember semmit nem, vagy alig változott ezen a téren. Ez a tény pedig, rávilágít arra, hogy a mai kor emberének a szunnyadó, vagy éppenséggel nem szunnyadó kapzsisága, az ember kezében lévõ technikai eszközök révén sokkal nagyobb veszélyeket hordoz magára az emberiségre, mint azt gondolnánk. E veszélyek közé sorolom azokat a lehetõségeket, amelyek abból fakadnak ráadásul, hogy az egyes ember nincs felkészülve arra, hogy szembeszálljon a fogyasztói társadalom milliónyi-féle támadásával, de legfõképpen azoknak az érveivel, akik felelõsek egy-egy konkrét, tisztán kizsákmányoló lépésért. Még akkor sem tud szembeszállni velük, ha egyébként tudatában van az õt ért kizsákmányolás tényének. A befektetõ, tulajdonos, tõkés, stb., természetesen nem kizsákmányolást említ ugyanerre, hanem gazdaságosságot, versenyképességet, hatékonyságot. Adósaink maradnak azonban e fogalmak pontos körülírásával, hiszen mást jelenthet a hatékonyság az egyik, és megint mást a másik helyzetben. E tény pedig elõrevetít egy olyan megközelítést, ami csak az erõs, a gazdag, a hatalmas, azaz hatalommal bíró szempontjait tartja követendõnek. Az igazságosság azonban ennél összetettebb kérdés. ( )

A telhetetlenség

Ma már persze tudjuk, hogy életünkben a gazdasági túltermelés egyrészt azért gond -amint azt már jeleztem-, mert a termelés során kiszipolyozza a Földet, másrészt elegendõ vásárlóerõ híján eladhatatlan termékhegyek keletkeznek, s megoldatlan problémahalmazt vetnek fel, s hagynak hátra, mind politikailag, mind ökológiailag. Ha viszont olyan, az egész világot átfogó közgazdasági mintát dolgoznának ki megfelelõ emberek arra, hogy minden ember értelmes munkát tudjon végezni és az elvégzett munka ellenében emberi, tehát méltó élethez elegendõ fizetséget kapjon. Mindezt olyan világméretû, de mégis helyi szabályozású rendszeren keresztül, hogy a Földön egyenletesebb legyen a termelt javakból a részesedés és ne keletkezzenek (a többség számára elfogadhatatlanul) óriási mértékû személyes vagyonok, amik a kapzsiságot egyre csak dagasztják, nos, akkor lehet, hogy találunk valódi megoldást. (Nemcsak személyes vagyonokról van szó azonban, hanem egyes országok által felhalmozott vagyonról is.)

Más aspektusból, de hasonló és erõteljes következtetésre jut Pais István: Bibliai Érdekességek, Történetek, Aforizmák címû munkájában. Alább rövid részlettel érzékeltetem, hogyan ír az ember által elõidézhetõ katasztrófákról és okairól. Nem tévedés, a bibliai állítások értelmezése, megvilágítása, racionális fénybe helyezése során tett vizsgálódásainak miértjére ad választ, amit igyekszik megosztani velünk. Reméli mindeközben, hogy elég nyitottak vagyunk a tárgyilagos mérlegelésre:

„Külön szükségesnek tartom megemlíteni, -írja-, hogy az Újszövetség oly sok helyén szereplõ jóslat, amely szerint rövidesen elérkezik - mégpedig rettenetes események közepette - a világ vége, szintén hamisnak bizonyult. A régi ég és föld -szakadatlan változások közepette- még mindig léteznek. Mégpedig annak ellenére, hogy nehéz társadalmi helyzetekben az Újtestamentumhoz kötõdõ személyek késõbb is számtalanszor megjósolták pusztulásukat. Az utóbbi idõkben hasonló vélemények ismételten és egyre gyakrabban fogalmazódnak meg. És ezeken nagyon ajánlatos elgondolkodnunk. Nem azért, mintha valamiféle transzcendes hatalom irtaná ki a mindig rosszra hajló, s napjainkban egyre elvadultabb emberiséget, hanem egészen más ok miatt. Azért, mivel a telhetetlen, a hatalomvágy megszállta, a tetteik következményeivel mit sem törõdõ emberek - köztük a közvetlen haszonra koncentráló, de erkölcsileg felelõtlen tudósok és politikusok is - tönkreteszik saját természeti létfeltételeiket, és ezáltal megölik saját szülõanyánkat, s tápláló dajkánkat, a Földet. Ily okok miatt magam is úgy vélem-, hogy az emberiséget most fenyegeti elõször igazán egy sajátos értelemben vett világvég. (…) Nemünk tagjait rá kell venni -ha másképp nem megy, rá kell kényszeríteni- arra, hogy lemondjanak önpusztító telhetetlenségükrõl."

Nem kívánom e dolgozatban részletesen ecsetelni, hogy az emberiség, a kialakulása és fejlõdése során miért éppen ott hozta létre a bonyolult technikai civilizációját, ahol azt létrehozta, és ahogyan azt ma ismerjük. Ugyancsak mellõzöm itt annak taglalását, hogy a világ megismerése és folyamatos meghódítása hány népet és civilizációt sodort veszélybe vagy éppenséggel tüntetett el az évszázadok, évezredek során. Az eltûntek, vagy veszélybe sodortak, sokszor -ha ugyan nem mindig- passzív és naiv áldozataivá váltak az erõsebb, a telhetetlen idegennek. Évszázadok alatt kényszerpályán „szolgálták ki" a fejlettebbeket (gyarmatosítás és újgyarmatosítás), akik az anyagi javak birtokában még hatalmasabbak lettek, s még erõsebben gyakorolhatták hatalmukat. Ezek végeredményét a II. Világháborúig és azóta is ismerjük. Gondolatmenetem megértése szempontjából itt csak a nyersanyagpiacok és az energiaforrások birtoklására utalok.

Nem kívánok részletes gazdaságföldrajzi, még kevésbé gazdaságpolitikai és legkevésbé politikai eszmefuttatásokat folytatni. Annyit szeretnék e helyen megemlíteni, hogy ebben a glóbusz-méretû területszerzésben és hatalomkiterjesztésben valamennyi ma létezõ nép, nemzet, ország, törzs, csoport, nemzetiség (stb.), sajátos közösségi érdekének szempontja szerint látja és értékeli a mindenkori helyzetét és sorsát. Teljes joggal. Nem csodálkozhatunk azon, hogy egy kisebbségi népcsoport fél a többségitõl, mert az bekebelezi, és olyan törvényeket hoz, amellyel esetleg ellehetetleníti a kisebbségben lévõket, a szegényebbeket, a kisebbeket, a más vallásúakat, a „más"-okat.

Mit is ír errõl Platón : Állam címû munkájában, ahol Sókratesnek és beszélgetõtársainak az igazságosság-próbálkozását igyekszik vázolni, tisztázni.

„ (…) Itt lép közbe egy másik, merészebb vitapartner, aki határozottabban szembeszáll a szokrateszi világnézettel. Ez tudniillik abból indul ki, hogy az államok, amelyek különbözõ társadalmi berendezkedések szolgálatában állnak, távolról sem egyformán határozzák meg azt, hogy mi az igazságos és igazságtalan. Minden államban az uralmon lévõk fogalmazzák meg a törvényeket saját érdekeiknek megfelelõen. Az tehát, ami az egyik államban igazságos, a másikban igazságtalan lehet. A törvény tudniillik mind a kettõben az erõsebbnek az érdekét érvényesíti a gyengébb rovására."

Nem újkeletû és mai gond tehát az a félelem, amirõl fent szóltam. Megdöbbentõ viszont, hogy évezredek alatt ebbõl sem tanult az utókor mindmáig, leszámítva egyes, ténylegesen civilizált országokat.

A ma hátrányos helyzetben lévõk pedig -kiszolgáltatottságuk láttán- kétségbeesetten védekeznek, védeni igyekeznek mindazt, amivel a saját identitásukat õrzik. De vajon, nem ugyanez történik-e az állatvilágban is, ahol egy erõsebb vérvonal erõsebb hímje a gyengébb falkavezért elzavarván a saját génjeit akarja továbbadni? Kérdés most, hogy mennyire szabad az ember hatalmaskodását a csak ösztönnel bíró oroszlánvezérhez hasonlítani. Ha az ember esetében az emberi szellemet a fajra vonatkozóan ugyanolyan fontos jellemzõnek tartjuk, mint a biológiai ösztönt, nos, akkor nem lehet kérdés, hogy ez a basáskodás, hatalomgyakorlás nem lehet sem célja, sem eszköze az emberiségnek a fajfennmaradás, az emberi civilizáció megmaradása szempontjából. Ha tehát egyes kisebb népcsoportok veszélyeztetve érzik magukat más népektõl, akkor azt a félelmet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az a csoport tehát érezheti úgy, hogy esetleg összeesküdtek ellene. Vagy az égiek, vagy mások.

Melyek tehát azok a csoportok, amelyek azt gondolják, hogy valahol valakik összeesküsznek ellenük? Hogyan fogalmazzák meg a félelmüket? Miként viselkednek? Hogyan határozzák meg viszonyukat a „mumusnak" tartott globalizációhoz képest?

Töredékesen a globalizációról

Csak vázlatosan említem meg, hogy a mai globalizációellenesség egyszerre mutatja egy gond valódi természetét, nevezetesen a tõke minden országhatáron átívelõ hatását, másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy az ellene való védekezés sokkal nagyobb tudatosságot kíván, mint azt elsõre gondoljuk, amit egy ösztönös elutasítás jelentene.

Kétségtelen, hogy a minden rossznak kikiáltott globalizáció alkalmas betölteni a mumus-szerepet. (S még csak azt sem mondjuk, hogy ártatlan ez a szerep és helytelen e vélekedés.) Egyrészt eléggé megfoghatatlan valami ahhoz, hogy ne közvetlenül kelljen tõle félnünk, másrészt eléggé megfoghatatlan - és amint a neve is mutatja - átfogó, ami azt is jelenti, hogy eleve kívülre rekesztett vagyok, kisember vagyok, vagyis nincsen beleszólásom ennek az óriási mókuskeréknek a forgatásába, vagy éppen leállításába. Ennek a globális fenyegetettség-érzésnek része az összeesküvés-teória, ami részint divatos téma, azaz akkor is beszélünk róla, ha kell, ha nem, részint érthetõ félelmekbõl táplálkozó, az ember létfenntartási ösztöneit érintõ, azt többnyire veszélyeztetõ érzés. Ezeket meg lehet ugyan mosolyogni, de mégsem hagyhatók figyelmen kívül.

A kiszolgáltatottságról

Valakik összefogtak ellenünk - halljuk alkalmanként, és a vele kapcsolatos csatározásnak mindkét oldalon vannak részesei, nem is kevesen, s ez egyrészt azt sugallhatja, hogy sorsunk valamiért eleve elrendeltetett, illetve ennek cáfolataként azt, hogy talán mégsem, talán mégis maradt az ember szabad akaratából valami. Mindkét tábor elég népes ahhoz, hogy a címben nevezett problémamegoldást elodázzák, s ha a valódi gyökereik nem tárulkoznak fel maguktól - márpedig miért tárulkoznának fel maguktól- akkor elég hosszú ideig elrágódnak rajta, a valódi megoldás keresése helyett.

Az összeesküvés említésekor arra gondolok, hogy vannak, akik birtokában vannak azoknak az anyagi javaknak, amiket egyre bõvülõ mértékben szeretnének továbbra is birtokolni, s ezért nem engednek beleszólást másoknak a saját munkájuk, a saját életük irányításába sem. Ezek a kirekesztettek pedig, arra gondolnak, hogy miért tartanak engem, vagy bennünket másodrendû embernek, miért akarnak lehetetlenné tenni, miért nem akarják engedni, hogy a saját sorsomat irányítsam? E vizsgálódás során arra a következtetésre jutnak, hogy csak egy bizonyos csoport, a pénzarisztokrácia képviselõi és holdudvarai azok, akiknek folyamatos beleszólásuk van nagyobb társadalmi csoportok - horribile dictu: kormányok irányításába. Megfigyelik továbbá, hogy akik beleszólnak, irányítanak, õk valamiért sohasem az egész társadalom érdekét tartják szem elõtt, hanem csak a saját, legszûkebb csoportjaik érdekeit. Ezek bizonyítása egyrészt egyszerû, de ugyanakkor nehézkes is, másrészt olyan felhangú, amit ma kirekesztõ, vagy rasszista jelzõvel illetnek a kevésbé türelmesek. Ennek a meglehetõsen bonyolult ténynek mind az állítása, mind a cáfolata, bírálata egy másik dolgozat témája kell, hogy legyen. Ismerõs egy nagy, ámde képlékeny összeesküvés-elmélet, amit itt most nem vizsgálunk. Itt csak a globalizáció szempontjából említem meg, amelyben az irányítást ezek a viszonylag szûk létszámú csoportok is birtokolhatják. Ez sem bizonyítva, sem cáfolva nincs. Egyes jelenségek azonban tettenérhetõk. Abban az esetben is, ha nincs szó (bizonyítottan) valamiféle összefüggésrõl, egyes esetek egybeesése, hasonlatossága, irányának és jellegének azonossága elgondolkodtatja az embert. Ha pedig van ilyen, akkor a glóbusz méretû gazdálkodásra nagyon is kihathat az õ személyes felfogásuk, viselkedésük, gondolkodásuk. Ez azonban, mint említettem, nem a jelen eszmefuttatás közvetlen témája.

Bennünket most az foglalkoztat, hogy egyrészt mik azok az emberi gondolkodásbeli utak, vagy tévutak, amik oda vezettek és vezetnek, hogy az emberek egy igen jelentõs csoportja az életével, a különbözõ életviteli, vásárlási, magatartásbeli szokásaival e fent nevezett és vázlatosan körülírt globális élet (árutömegek termelésének és szükségtelen fogyasztásának) közvetlen részesei. Másként fogalmazva, létükkel, magatartásukkal pontosan az országhatárokon átívelõ termelés és elosztás üzleti és marketingfelfogásnak megfelelõen viselkednek és a puszta létezésükkel, azzal, hogy megvesznek e termelésbõl származó árut, bármit, ezáltal mûködtetik, fenntartják, igazolják azt. Másrészt van-e, lehet-e olyan hétköznapi közönséges életmód, vagy, ha úgy tetszik, szellemi út, ami egyértelmûen megmutatja azt, hogy ez az életfelfogás, pazarló életstíluskövetés, nagy valószínûséggel zsákutcába vezet. Méghozzá nemcsak az egyén életének lesz ez zsákutca, hanem a fejlett mûszaki eredményekkel dolgozó technikai világ zsákutcája is lesz, ökológiailag feltétlenül.

E rövid eszmefuttatásnak mindössze az lehet a célja, hogy felvesse, az ember igyekezzen a saját szerepét megtalálni a világ teendõinek sorában. Megtalálni azt, méghozzá úgy, hogy közben nem sóvárog egy talmi csillogású élet felé, ahol kizárólag tárgyakat, technikai javakat birtokol, hanem más, szellemi irányt vesz az érdeklõdése. E szellemi útban pedig benne rejlik, mert benne van egy belsõ megelégedettség. De hiszen ez utópia! - mondhatják. Az! - határozottan. Mégse mondjunk le azonban ennek legalább egyszeri és egyszerû körbejárásáról!

Egy lehetséges modell vázlata

Mivel a technikai fejlõdés nem áll meg, s nem is kell, hogy megálljon, e modell szerint a javaknak a felhasználása változik (azaz változna) csak meg egy új elosztási rendszerben, ezért elvileg nem kellene olyan sokat dolgoznia senkinek, hogy látástól vakulásig gürcöljön esetleg éhbérért. Ellenben kevesebb munkában eltöltött idõre volna szüksége a jövõben, és a megmaradó idejét a világ és önmaga megismerésére, szellemi tevékenységekre kell (kellene) fordítania. Ha jól meggondoljuk, már ma is volna rá lehetõség, elégséges, ha a Nyugat-Európában felhalmozott élelmiszerhegyekre, a tárolt s eladhatatlan vajhegyekre, tejtermékekre, illetve húskészítményekre gondolunk.

Vajon fölteszik-e az egyes emberek a kérdést, hogy nekik mi a dolguk e problémakör megoldásában, és, ha igen, milyen válaszra jutnak. Kit hibáztatnak a gondok létezéséért, avagy kitõl várnak segítséget azok megoldásához. Keresik-e a megoldást, mennyire látják át saját helyzetüket a globalizálódó világban? Persze, meglehet, hogy bonyolultságát felismerve elrettennek a tényleges kutatástól és elemzéstõl, vagy annyit mondanak, hogy naivitás feltételezni ennek a megtervezhetõségét.

A globalizmus az új „ellenség"?

Talán meg lehetne vizsgálni azt is, hogy miért kellenek az embernek ellenségképek ahhoz, hogy aztán azokat leküzdve haladjon elõre, ha úgy tetszik: fejlõdjön õ maga és a társadalma, természetesen új és másféle természetû ellenségeket teremtve maga körül. Mégis, ezúttal nem ebbõl indulok ki, mert ennek a megvizsgálásához egyrészt több és átfogóbb, általánosításra is alkalmas eredeti forrást kellene felkutatni és elemezni. Másrészt bõven vannak szakképzett tudósok, s aktív tanárok, akik kutató és tanító munkájuk során e problémakör egyes szeleteit alaposan körüljárták és elemezték. Tudomásul véve, de nem elfogadva feltétlenül, hogy valamiért a világgazdaság és benne a globalizáció így alakult, itt és most csak a kifejezést veszem kölcsön. A globalizmus az új „ellenség"?

Idézõjelbe teszem az ellenség szót és pusztán köznapi értelemben használom, mert nem lehet valamirõl kijelenteni, hogy egyértelmûen csak jó, vagy csak rossz, ráadásul nem egy tényleges meghatározott dologról van szó, hanem egy jelenségrõl. E jelenség pedig, azáltal létezik, hogy az ember a Földön, a XXI. századra elért a technikai fejlõdésnek olyan szakaszára, amikor bizonyos mûszaki eszközök birtokosai, illetve tulajdonosai kihasználva ezen eszközök adta lehetõséget, olyan kereskedelmi és nem kereskedelmi elõnyre tesznek szert, amivel másokat a megbízóik hasznának megtermelésére késztetnek. Ez a haszon aztán az eszközeik láncolatán (leányvállalatok, vállalatkonglomerátumok, anyacégek, vámszabadterületi összeszerelõk, stb.,) keresztül tovább terjed a glóbuszon, még nagyobb gazdasági, sõt, helyenként közvetett (közvetlen?) politikai befolyásolási lehetõséget adva a tulajdonosoknak. Mivel nem egy meghatározott cégrõl, vállalatról van szó, hanem az élet, illetve a gazdasági élet különbözõ és különbözõ méretû cégeirõl, cégcsoportjairól, amelyek az üzleti élet mai szabályai szerint alakulnak, fúzionálnak, szétválnak, idõszakonként együttmûködnek, beolvadnak és így tovább, s ezért konkrétan nem is lehet meghatározni, ki, vagy mi hozza létre a globalizációt.

Sokkal inkább arra lehet gondolni, hogy ezen elõbb említett cégek, vállalatok a saját, kizárólag anyagi haszonszerzés céljából indított munkáik során elérnek olyan helyekre, ahol profitot, sõt, extraprofitot remélnek, ott megvetik a lábukat addig, amíg az üzleti elõnyök számukra ezt rentábilissá teszik. A szabad versenyt hangoztatva minden befolyásukat latba vetik ahhoz, hogy a helyi kormányokat arra késztessék, hogy számukra a saját anyaországukénál sokkal kedvezõbb szabályozást adjanak. Ezt erõpozícióból teszik, hiszen, kihasználják, hogy sok ország kormánya (itt és most tisztázni nem óhajtott okok miatt) nem tud olyan elõnyös munkahelyteremtést kínálni a saját lakosságának, mint azt szeretné. Ezért ezen cégek kihasználva az évszázadok során elõbb a gyarmatosításból, majd a szabadversenyes kapitalizmus korából, az eredeti tõkefelhalmozás korából származó anyagi erejüket, akaratukat többnyire keresztül tudják vinni a kiszemelt országokban, ha mégsem, akkor azonnal továbbállnak.

Egy svájci példa

Nyilván régióktól függõen, nem egyformán alakult az üzletileg globálisan gondolkodó cégek élete. Érdemes megfigyelnünk, hogy Európában a Második Világháború alatt egyes helyeken sokkal jobban ki voltak szolgáltatva országok a külsõ ellátásnak, mint azt valaha is gondolták volna. Svájc tipikus példája annak, hogy kerül amibe kerül, nem engedi meg a jövõben azt, hogy kiszolgáltatott legyen a lakosságának élelmiszerellátása. A háború tanította meg õket arra, hogy ne hagyják a gazdaságukat függni a külföldtõl. Amit ma Svájc egyik hírességének ismerünk és tudunk, a különbözõ sajtok, tejtermékek, s egyebek terén, annak bizony, legalább három évszázados elõtörténete van. Miként lett a gabona országából a tej országa, amely ma a tejtúltermelés ellen küzd? Egy olyan ország, amely a háború elõtt élelmiszerének jó részét külföldrõl, többek között Keletrõl szerezte be. Drámaian ír a háború okozta sokkról Hans Popp, aki megjegyzi, hogy a háború alatt a temetõben még a sírokat is bevetették, hogy csökkentsék a kiszolgáltatottságot (!) :

„A második világháború alatti hadigazdálkodás kidolgozója Wahlen, aki 1939-1945 közt az ország javára végzett állami szolgálatot. Az õ szükségterve alapján vágják le a svájci állatállomány egy részét, és törik föl nem csak a városi parkokat, tereket mezõgazdasági mûvelés céljára. A hegyi régiókban az sem ritka, hogy a település temetõsírhantjait is burgonyatermesztésre egyengetik el. Wahlent nemcsak hogy nem átkozzák vagy ítélik el a háború után, hanem, késõbb még mezõgazdasági miniszteri posztot is betölt."

Micsoda összetartó erõ lakozott ebben a közösségben tehát, hogy a túlélés érdekében hozott intézkedések emberi megértésre találtak. Jókora közös múlt van mögötte. Majd ezzel az öntudatos lakossággal elérik, hogy békében immár, de annyi termést tesznek le az ország, sõt, Nyugat-Európa asztalára, hogy vissza kell fogniuk magukat.

Ez olyan mozzanat, ami a globalizálódó világunkban a gazdasági oldalon ugyancsak említésre méltó. Ugyanis jel arra nézve, hogy igenis van más lehetõség is, nem egy mindenáron való terjeszkedés az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy termeljünk, és megéljünk, ha kezünkben van valamelyik gyár „gyeplõje".

Ezt a képet napjainkban tovább árnyalhatjuk akár a napi sajtó híreibõl kiegészítve, hiszen például a mai Ausztria és Olaszország tehetõsei vásárolják meg napjainkban az erdélyi termõföldeket (de nemcsak ott). Vagyis egyszerre van jelen életünkben a saját földjét védõ, óvó tõkés a saját államában (mert ott már a társadalom kikényszerítette, ráerõltette legalább részben az álláspontját) és ugyancsak ott van, amint látjuk, a tõlük távol esõ országban, esetleg ugyanaz az elõbb említett nyugati tõkés, egy ezt elvetõ, semmibe vevõ álláspontot képviselve. A mai viselkedési normák szerint ez nyilván nem helyeselhetõ. Köznapian és finoman fogalmazva erkölcstelen.

„Temes megyében a földek több mint háromnegyedét olasz és osztrák befektetõk vásárolták fel."
- adta hírül az idézett, országos napilapunk.

Mit mond egy szakember ugyanerrõl a helyzetrõl?

„ A globális intézményrendszer egyik legfontosabb szereplõje maga a globális vállalat. Fontos, hogy világosan lássuk az eltéréseket az egyes cégtípusok között. (…) A globális cégek viselkedése általában etnocentrikus, ami azt jelenti, hogy fittyet hányva a helyi sajátosságokra, igyekeznek ráerõltetni saját nézeteiket, módszereiket és stílusukat az egyes egységekre szerte a világban. Ezt abból a meggyõzõdésbõl teszik, hogy a saját módszereiket minden tekintetben messze a legjobbnak tartják. Különösen az amerikai globális cégekkel szembeni gyakori bizalmatlanság és a -a helyiek- döntéshozatalból való szinte teljes kizárása a jellemzõ. (…)"

Kétségtelen, hogy azok az emberek, akik az imént említett nélkülözést, fejlõdést, majd önkorlátozást bevezették (Svájcban), nem akarták minden áron árujukkal, gyáraikkal bekebelezni a kevésbé tehetõseket, legalábbis akkor nem. Erre a magatartásra késõbb még utalok, amikor a globalizáció káros tünetei elleni lépések lehetõségeit némileg taglalom.

Hogy az elektronikus fejlõdésnek ne volnának hasznos oldalai? Dehogynem! Azonnal megemlítem, hogy a fejlõdés közben az elektronika világa a mûholdas rendszereken keresztül átfogja az egész világot, s gyakorlatilag a televíziós híradáson keresztül egyidejûvé tette az eseményeket a nézõ szemlélõdésével. A hírszolgáltatás, a mûvelõdés, az ismeretterjesztés területén egyértelmûen pozitívan értékelhetõ a szerepük.

Kétes viszont az a dicsõség, hogy ugyanez a hálózat (mondjuk az észak-amerikai CNN-en keresztül), az 1990-es öbölháború idején szinte show-mûsort csinált a helyszíni háborús hírekbõl, miközben õ ezt komolyan gondolta. Ugyanez a megállapítás érvényes, akkor is, ha a jelenlegi, az USA által Afganisztán és Irak ellen folytatott háborúkra gondolunk, ahol mindenkinek a megnyeréséért nem átallottak hamis jelentésekbõl levont következtetéseket is „bedobni" (magyarán valótlant állítani, tehát hazudni), hogy igazolják a beavatkozásuk, a háborújuk jogosságát.

Információs gépezet és függõség

Ehhez persze igyekeztek megnyerni azokat, akiknek voltak és vannak elveszíthetõ anyagi javaik, s velük más tekintetben is hasonlóan gondolkodnak. Ezt csak úgy tudták, tudják azonban elérni, hogy a meglévõ elektronikai hálón, hírszolgáltató hálózaton, mûholdas mûsorszolgáltatáson keresztül sulykolják a saját álláspontjukat. A nézõk pedig, akik legitimálják és legalizálják a mindenkor hatalmon lévõ vezetõiket, már eléggé függõk e globális televíziós világtól annyira, hogy erre alapozva a befolyásolni akaró nyugodtan építhet.

Elindult tehát az az információs gépezet, amely globális méreténél fogva mindenhova szállította eddig is a tõkés világ tõkés értékrendjét, köztük is elsõsorban az amerikai értékrendet, s kultúrájukat, ezúttal pedig azokat az információkat, amik a szövetségesek de az egész világ megnyerését is célul tûzték ki a terrorizmus elleni úgynevezett megelõzõ háborúban. Ehhez pedig, szükség volt arra, hogy olyan, az egész világot fenyegetõ ellenséget mutassanak fel, amitõl mindenkinek félnie kell. Ez pedig a terrorizmus - hangzott a hivatalos verdikt. A terrorizmus ellen pedig, mindenki, akinek veszítenivalója van, annak csatlakoznia kell - mondták. Csakhogy a terrorizmus megfogalmazása és meghatározása, „elemzése" kizárólag az amerikaiak szempontjai szerint történt. Ez pedig túlságosan leegyszerûsíti a képet és a megoldásra váró problémahalmazt, valamint magát a megoldást is.

Átfogó elemzést ad azonban munkájában egy francia kutató, Emmanuel Todd, aki olyan szociológiai, demográfiai jegyeket ismert fel megelõzõ kutatásaiban, amelyek birtokában a politikusok is, de mindenki más is felismerheti azokat az összefüggéseket, amelyek az ember jövõje szempontjából fontosak. Fontos a felismerésük és fontos, hogy a túlélés szempontjából helyesen válaszoljanak az általuk felvetett kérdésekre. Fontos, hogy ne legyünk „analfabéták", amikor ezt a kérdéshalmazt fel kell ismernünk és meg is kell rá válaszolnunk. Elemzésében Todd felvázolja, hogy az Egyesült Államok életszínvonala ma már csak a többi ország számlájára tartható fenn. Hanyatlását természetesen palástolni igyekszik.

„Világunk képe, mely az utóbbi tíz-tizenöt évben alakult ki a Nyugaton élõk szemében, igazán katasztrofális. Médiumaink napról napra gyûlölettõl vezérelt, erõszaktól megtépázott bolygó képét tárják elénk, ahol egyre gyorsuló ütemben követik egymást vérfürdõk és népirtások: ruandai tömeggyilkosság, nigériaiak vagy elefántcsontpartiak vallásos alapú acsarkodása, szomáliai klánok vérengzése, leírhatatlan öldökléssel járó polgárháború Sierra Leonéban, bûntettek és nemi erõszak az apartheidtõl már felszabadult Dél-Afrikában, zimbabwei fehér farmerek legyilkolása, tömegterrorizmus Algériában. Váltsunk kontinenst: iszlamista forradalom Iránban, csecsen konfliktus, anarchia Grúziában, (…) Nem jobb a helyzet Európa határvidékein sem, ahol Jugoszlávia felbomlása, horvátok, bosnyák muzulmánok, szerbek és koszovóiak lemészárlása azt a benyomást kelthette, hogy az erõszak emelkedõ dagályként átterjed a mi békés, gazdag és öreg földrészünk világára is. Igazságtalan volna említés nélkül hagyni a kínai kormányzat által elfojtott 1989-es, Tian'anmen téri lázadásokat. De ne feledkezzünk el az emberi oktalanságnak arról a csúcsáról sem, amelyet az izraeli-palesztin szembenállás képvisel. (…)

A televízió megdöbbentõ képsorain túl, olyan mérhetõ adatok riasztják a gondolkodókat, mint a népesedési arányszámok csökkenése, az egyenlõtlenségek növekedése a szegény és a gazdag társadalmakban egyaránt, amely jelenségek a gazdasági és pénzügyi globalizáció folyamataihoz kapcsolódnak. A szabadkereskedelem és pénzügyi globalizáció környezetében a gazdasági növekedés fékezõdik, eltorzul -mindazonáltal fennáll. Az amerikaiaknak, európaiaknak, és japánoknak tudatában kell lenniük, üzemeik alacsony bérszínvonalú zónákba történõ áttelepítése nem következhetett volna be a brazilok, a mexikóiak, a kínaiak, a thaiföldiek vagy indonéziaiak kulturális fejlõdése nélkül.

Az egykori harmadik világ munkásai, akiknek visszaszorított fizetése amerikai, európai vagy japán társaik lelkiismeretét terheli, tudnak írni, olvasni, számolni - ezért váltak kizsákmányolhatókká. Ahol a kulturális folyamat nem fejezõdött be, mint például Afrikában, oda még nem visznek gyárakat. A gazdasági globalizáció nem idõtlen alapelv, hanem tõkeoptimalizációs technika egy történelmileg sajátos világkörnyezetben: az ipari felemelkedés elsõ központjain kívüli írástudó munkaerõ viszonylagos bõsége jellemzi. (…)

Összefoglalás

Természetesen óriási mértékû és léptékû problémáról van szó, amely annyiféle beavatkozást kíván és tesz lehetõvé, ahány ember szembetalálja vele magát.

Röviden azt mondhatjuk, hogy a globalizmus nem feltétlenül jó, vagy rossz, amit vagy üldözünk, vagy támogatunk. Példa arra, miként lehet egy eszközt javasolt, vagy elvetendõ eszközként használni, kizárólag a haszonszerzés, a befolyásolás megszerzése és megtartása, illetve kiterjesztése érdekében. Ugyanakkor vannak haszonnal mûködtethetõ, az emberiség számára hasznot hozó részei, amit szintén látnunk kell.

Az ember ember-voltában van egy kialakulásától kezdve mindmáig fellelhetõ birtoklási vágy, ami személyes és az õ társadalmának fejlettségi fokától függõen a hatalmában tartja õt. A technikai fejlõdés által gyártott eszközök, javak pedig, hajlamosítják az embert arra, hogy ezen új és modern eszközök birtoklásától tegye függõvé jó, avagy kevésbé jó sorsának a megítélését. Ugyancsak emberi gyarlóság a megszerzett kényelem birtoklása, ami sok, talán túlságosan is sok energiát emészt fel mind a gyártás, mind a használat, vagy éppen a mûködtetés során. A kényelmet szolgáló eszközök használata sajnos, elpuhítja az embert. Csökkenti benne a küzdés szellemét, tehát az ember veszít azokból a tulajdonságaiból, aminek következtében kiemelkedett az állatvilágból, vagy éppen a kevésbé ambiciózus társai közül. A birtoklási vágy sajátja pedig, hogy aki egyszer belekeveredett, annak gyakorlatilag soha semmi nem lesz elegendõ. A birtoklási vágyat pedig, csak és kizárólag anyagi természetû dolgok, tárgyak, terület, ország, nép, stb. birtoklásában tudja elképzelni.

Ennek mintegy ellenpontjaként ugyancsak a kezdetektõl, végigvonul az emberiség történelmén azoknak a gondolkodóknak az élete, akik tapasztalataikkal, gondolkodásukkal rájöttek a tanítás, a bölcsesség fontosságára. Vagyis azt tanítják, hogy ettõl a kapzsiságtól csakis a neveléssel, a bölcs elmélkedéssel lehet az embernek távol tartania magát. Ennek haszna a szellemiek elsajátítása, a tudás által szebbnek talált élet. Ez egyben olyan eszköz az ember kezében, amivel türelmet is gyakorolhat másokkal szemben. Nem kell folyton törtetve, stresszel küszködve a feleslegességnek elõállítania semmit, mert az emberi boldogság nem feltétlenül az anyagi javaktól függ.

Abban az esetben azonban, amikor a birtoklásvágy háttérbeszorítására nem tanítanak meg valakiket, az õ életfelfogásuk a dzsungeltörvénnyel lesz hasonlatos. Akik pedig ezt birtokolják, õk gátlástalanul, akár önpusztítóan is, uralkodni akarnak a többiek felett, hogy elvehessék tõlük azt, amit el akarnak. Békeidõben a pénz, a tõke hatalmát kihasználva, háborúban fegyverrel. Ha nincs háború, mindent elkövetnek azért, hogy legyen. Csak ezen keresztül tudják fenntartani a költséges és extrahasznot hozó hadiiparukat is.

A szegénységben tartott embereknél, népeknél pedig, a talmi csillogással, az egész Földet átfogó médiájával, mûholdhálózatával éri el, hogy az õ piaci értékítéletének megfelelõen cselekedjenek, az õ általa kínált árukat vásárolják meg. Azokat, amiket esetleg egy másik szegény országbeli társa állít elõ éhbérért. A bevételkülönbség természetesen csak a tulajdonost gyarapítja. Ezzel a kulturális hatással eléri, hogy az is csak ebben a hamis csillogásban lássa a boldog jövõjét, akit pedig ez hidegen hagyna. S mivel ebbõl az iskolázatlan szegénysorból nincs, vagy szinte alig van esélye kitörnie bárkinek is, ezért nyugton él, s nem foglalkoztatja a pazarló életvitelének következménye, sem rövid, sem hosszútávon.

Mit lehet tehát tenni egy ilyen esetben? Hogyan viselkedjen az ember?

Amikor az ókori, vagy a keleti bölcsek tanításait olvasva azt látjuk, hogy ezek az emberek a maguk lelkét edzve, s azt gyarapítva, meglátták a takarékos anyagi életben, s a gazdag lelki életben rejlõ szépséget. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a késõi utókor hasonló módon kell, hogy önmegtartóztatásra, fogyasztásának kíméletlen lecsökkentésére rávegye magát. Ezáltal nem lesz szükség arra az eladhatatlan árutömegre, amivel fogyasztóseregeket tartanak a kezükben. Ezáltal a haszonra, sõt, extraprofitra törekvõk kénytelenek lesznek elgondolkodni azon, vajon helyes gazdasági modellt hoztak-e létre és erõltetnek a világra.

E naivnak tûnõ álláspont azt a felelõsségünket húzza alá, hogy utódainkat megtanítsuk arra a nyelvre (ne legyenek analfabéták), hogy felismerjék a fogyasztói társadalom fent nevezett csapdáit, s hogy a belsõ szabadságunk nem pénzfüggõ, mindig gyarapítható, s akit egyszer megérint ennek a világnak a szépsége, nem érzi rosszul magát akkor sem, ha nem a testi kényelmét helyezi elõtérbe. Kevésbé képletesen: nem feltétlenül keres colát és kizárólagos divatholmit, ha a szomját tiszta víz, vagy otthoni tea is oltja. Elvontabban: rosszul érzi magát, ha másnak nincs semmije, neki meg van. Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy ki-ki emberhez méltó életkörülményeket teremtsen magának, abban a korban, amiben él. E kinyilatkoztatások természetesen leegyszerûsítettek, de ez csupán a könnyebb megérthetõség kedvéért történt így.

Gondolataim lehetséges, hogy érintik egyes vallások, felekezetek hithû követõinek tanait, de az is csak azt bizonyítja, hogy az alapkérdések és lefektetett tanok, többnyire mindenütt azonos normát követnek. Nem is lehet másként. A gond abból fakad, ha ezek megvalósítása során az emberek, vagy egyes felkent szószólók letérnek az eredeti megállapítás útjáról, s kizárólagosságot követelnek a maguk teóriájának. Ez azonban már nem bölcseleti kérdés, hanem hatalomvágy, s tudjuk, e kettõ örök küzdelmet vív bennünk. ¦

Név- és tárgymutató

Afganisztán - 3. oldal
Algéria - 14. oldal
Ausztria - 12. oldal
CNN - 13. oldal
Csath Magdolna - 13. oldal
Dél-Afrika - 14. oldal
Epiktétos - 6. oldal
Epikurosz - 6. oldal
Erdély - 12. oldal
Európa - 14. oldal
Ferge Gábor - 7. oldal
Grúzia - 14. oldal
Irán - 14. oldal
Kairo - 3. oldal
Kína - 14. oldal
Dr. Nagy Bálint 4. oldal
METRO - 12. oldal
Olaszország - 12. oldal
Összeesküvés-elmélet - 9. oldal
Pais István - 8. oldal
Petronius: - 6. oldal
Platón : Állam - 8. oldal
Popp, Hans - 12. oldal
Satiricon - 6. oldal
Seneca - 6. oldal
Sierra Leone - 14. oldal
Sókrates - 8. oldal
Svájc - 12. oldal, 13. oldal
Szabó Árpád - 7.oldal
Temes megye - 12. oldal
Tian'anmen - 14. oldal
Todd, Emmanuel - 14. oldal
USA - 13., 14. oldal
Wahlen - 12. oldal

Felhasznált irodalom: a dolgozatban való elõfordulásuk sorrendjében

1. Dr. Nagy Bálint: Állandósuló költségvetési „fekete lyuk"(?)-vagy az Európai Unióhoz illeszkedõ vidékfejlesztés; Budapesti Agrárkamara; Budapest, 2003.

2. Epiktétos kézikönyvecskéje; Gladiátor kiadó; Budaspest 1991.

3. Seneca: Erkölcsi levelek; Kossuth kiadó, Budapest, 2001. Id. mû: 48. oldal

4. Szabó Árpád- Ferge Gábor: Bevezetés a filozófiába; Societas Philosophia Classica; Budapest, 1993.

5. Pais István: Bibliai érdekességek, Történetek, Aforizmák; Szerzõi kiadás, Budapest 1996.

6. Hans Popp; Földszolgálat; Agroinform Kiadó Budapest, 2002., Idézett mû: 11. oldal

7. METRO; 2005. január 06., (napilap)

8. dr. Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából; Kairosz kiadó; 2001.

9. Emmanuel Todd: A birodalom után; Allprint kiadó, Budapest, 2003;

Vissza a lap kezdetéhez!